Szőcs Géza versei és megnyitó beszéde 2011. november 9-én, a Magyar Műhely Galériában.
Te bármit megtehetsz vele,

megvágod arcát, hordozza majd a sebhelyet,

hatalmadban van mindenestől, még meg is ölheted.

(Szőcs Géza)



Elbűvölő hölgyek és daliás urak, kedves barátaink,


bevezetőm rövid lesz, miután a meghívó hangsúlyozta, ott olvasható rajta, hogy a kiállítást megnyitja Szőcs Géza költő - amit úgy kell értelmeznünk, hogy tehát nem valamilyen más minőségében van itt, mondjuk nem képzőművészeti kritikusként vagy elméletíróként, ide csak a poétát hívtuk, a többi Szőcs Gézát nem. Ezért tárgyszerű bevezetőm igen rövid lesz, viszont azt követően valóban költőként kívánok megszólalni, felolvasva néhány újabb versemet.



Kertész Dániel festményeinek leírásához hét kulcsszót jegyeztem föl magamnak, ezek a következők.



1. Vonalkultúra. Lendület, nagyvonalúság, elegancia. Ez nem egy szó, hanem három-négy, de amire gondolok, ezek szemantikai határterületére helyezhető, oda, ahol ezek találkoznak vagy átfedik egymást.



2. Fantázia: a képzelőerő eleven, meghatározó jelenléte.



3. Szellemesség, vagyis humor. Annak szatirikus-ironikus-önironikus változata. A képesség, hogy a konvenciók, szabványok - akár a divatosak, akár a saját sztereotípiák - fölé emelkedjen, a közhelyek elidegenítése a tőlük való reflexív távolságtartással, a toposzok idézőjeles használatának képessége.



4. Az ironikusra felel az onirikus, mint festői karaktervonás. Onirikus, vagyis álombeli, a tudat által csak kevéssé ellenőrzött állapotú képfolyam, nem azonos a klasszikus szürrealizmus elszabadult képzettársításokra alapozó gyakorlatával.



5. A meglepetés képessége, a meglepetés erejének beépítése az esztétikumba. A lírai és epikai sugallatot markánsan, olykor meghatározóan kiegészítő, ezek egyensúlyát gyakran maga felé billentő drámai inspiráció. Ez átvezet, illetve megmutatkozik (mint a többi eddigi pont is, hiszen ezek a jellemzők összeérnek, mindegyik, mind a hét érintkezik mindenik másikkal) abban, amit úgy neveznék, hogy:



6. Filmszerűség. Mintha ezeknek a képeknek volna előzménye és folytatása, előzménye és következménye, mintha ki lennének metszve egy képfolyamból, mint önálló (de a képsorozat számunkra láthatatlan többi eleméhez szervesen, ha nem is tetten érhetően kapcsolódó) kockák.



7. A Rejtély, vagyis a Titok jelenléte, egy öntörvényű, privát misztikáé. A kimondatlané, s itt Papp Tiborra nézek velem szemben, hogy franciául mondjuk ki, ami kimondhatatlan, vagyis: inéffable.
Kimondhatatlan, de megfesthető.



Szőcs Géza: Kertész Steppenwolf Dániel
Sztyeppei farkas, esetleg, Powys címszavával élve: Wolf Solent. Ezt a ragadvány-
vagy művésznevet nem ő használja, nekem jutott eszembe róla, elnézve, hogyan él
és dolgozik egy olyan kortársunk, aki az emberi nézés, figyelés és látás, egyszóval
a vizuális érzékelés és értelmezés területén azok közé tartozik, akik a legtöbb és
legváratlanabb hozománnyal gazdagítottak bennünket. Kertész soha nem élvezte azt
a felhajtóerőt, amelynek eredete: növendéknek lenni valamely erős "iskolában",
hangadónak egy kollektív önérvényesítő erővel bíró csoportosulásban; továbbá,
a nyilvánosság, a reflektorfény; általában: a művészi teljesítmény fontosságának
visszaigazolása. Ezek keletkeztetik a generációs jelentkezés kumulált előny-többletét.



Kertész Dániel nem fogalmazott zajos kiáltványokat. Ha úgy tartotta kedve:
felkerekedett, hogy lencsevégre kapja Hrabalt Prágában - hogy ne említsük Mándyt
vagy Weöres Sándort a Vörösmarty téren. Nem küldte senki. Vette a viharkabátját,
fogta a gépét, elindult, hazatért, előhívta a képeket, majd eltette a fiókjába.



Soha nem nyomult, nem volt stréber, nem volt lieblingje senkinek, sem udvari festője.
(Ami persze nem jelenti, hogy aki nevet szerzett, az mind ilyen lett volna. Csak
arról beszélünk: nem biztos, hogy előny, ha valaki nem képes és nem hajlandó törtetni,
könyökölni és saját magáról szóló röpcédulákkal teleragasztani a téridőt.)
Fotográfus művészként utóbbi lapszámainkban folyamatosan jelen volt izgalmas
íróportréival, erről tehát (legalább mi, akik az Irodalmi Jelent olvassuk, netán
szerkesztjük) többet tudunk, de arról semmit, mennyi hozzáértéssel képes bármely
felületet látványként strukturált üzenetté átalakítani.



Festményei egy öntörvényű látás, egy szuverén világmagyarázat markáns dokumentumai,
amelyekben szerencsésen és látványosan keveredik az érdesség és az elegancia,
a darabosság és az intellektuális analízis, az expresszionista lendület és a foto-
realizmusból ismerős technikák. Esernyős nőalakja az Andrássy-úton a legfinomabb
érzékkel felvázolt remekmű, kocsmai életképe drámai súlyú történése annak az ősi
kisérletsorozatnak,amely ábrát és szöveget törekszik egyetlen látvány-egységbe,
egyetlen esztétikailag megmunkált felületre összeötvözni. Ahhoz semmi kétség nem
fér, hogy az illető kocsma metafizikai emlékezetének monumentális darabja
született meg ebben az alkotásban.



Az Irodalmi Jelen mi mást kívánhatna Kertész Dánielnek, mint azt, hogy ha mostanig,
mintegy ötven évig, a magányosság, a társtalanság, a senkihez és semmihez nem
tartozás, az intézményen és hivatalosságon kívüliség minden terhét el kellett
szenvednie (hogy ne mondjuk: átkát), akkor mostantól élvezze e különleges állapot
és helyzet (nem túl számos, de mégiscsak létező) előnyeit is. És várjuk munkáit
lapunk netes változatában is. Egyszerűbb lesz az ugrás a sötétbe, ha őt is magunk
mellett tudjuk.

(Irodalmi Jelen 2008. október)



Szalay Miklós: Kertész Dániel képei mögé
Kolorit, látomásosság. Erről írjak? Nem, először ételekről akartam, a néhol buja,
néhol számítóan visszavett színek ösztökéltek rá. És olyan szóképekkel akartam,
mint "fehér, félédes táj", de aztán hagytam. Kertész Dániel képei bravúrosak,
mindegyik, mint egy hegedűszóló, vagy szvinges gitárok összezengése, vagy fiatal,
netán öreg női énekhang. Nos? Majdnem megírtam, de csupa szépség közt s gyönyörben
járván mégis ez a bravúrszéria kelti föl bennem a gyanakvást: vajon lakik-e a sokféle
készség mögött valami egységbe vezérlő ösztön, vagy csak csattognak a szépségek,
mint a villám.



Mert csattognak, mert erősek és nem térhetek ki előlük. Hengerelnek. Mert ez ugye
egy kiállítás, tehát nem az egyes képeket okoskodom végig, hanem a koncepcióból
indulok ki. Vagyis... jó negyedóráig répaszerű mellnek nézem az ülő női térdeket
a talán túl felcsúszott szoknyával, sokáig tart, míg megnevelem a tekintetem, és
rendesen, nyalni-falni való térdeket látok, nem kebleket, de aztán mégis átvált
répába, már érzem mellé a petrezselymet, szurokfüvet, de szerencsére az utolsó
pillanatban visszavált mellbe, akarom mondani, térdbe, huh, ez meleg volt. Na, de
mi is a koncepció, lássuk. Itt a képek közé Stiller Kriszta versei bújtak, fehér
téglalapok tagolják a nagy, fülledt színmezőket. Amiket kénytelen vagyok a képek
illusztrációjaként fölfogni. Hiszen nem egy könyvben jelennek meg, hanem hát ez
egy kiállítás, a fehér papirkáknál hatalmasabb, színesebb valamik körítik őket.



Ha innét nézem, kicsit rámerőszakoltnak hat a szép versszakokba csiszolt megannyi
érzelem. A versek maguk szépek, a képek maguk szépek, de ha a papírra szegezem
tekintetem, a kétoldalról rámtámadó bravúrfelhő fullaszt, ha odébblépek, a képek
közé tett szómágia hengerel le. Hova lépjek, kénytelenül kihátrálok egy végletes
és fűszeres szerelmi viszony bűvköréből, mintha rányitottam volna valami helyzetre,
ah pardon. Jó, gyáva kisfiú vagyok, és lehet, hogy nekem is pont ez a héjanászos
hangulat kéne, hogy engem is bemágnesezzen, de - és itt, mivel hiába hátráltam
ki a képvers-érzés bűvköréből, túl késő, be lettem mágnesezve érzelmileg, és jaj,
ez kihat a további szövegemre is - nekem is érzelmekről kellene hát nyilatkoznom,
basszus, és ha (itt már szövegileg elragadtak az érzelmek) ha rohadtul nem találom
az egységesítő fogalmat, csak járkálok, mint egy nyomi, egy érzelmi nyomás alatt
álló hülye: az egyik kép - egy kutyás - kicsit Degas, a másik - móló - kicsit
Renoir, a harmadik - tájkép - kicsit Friedrich. A halszemoptikásak meg kicsit Fotó.
Egy kicsit. Mi is az összefogó s. Mi is az összefogó szó, kérdem kiosonva az érzelemhenger, vagy érzelem-
lengőkarok hatósugarából, ááá, mi is? Talán a szeretetéhség.

(Kiállítás-recenzió az IF kávézó kiállításáról.)



Paulovkin Boglárka: Kocsmaképek
A kocsmának kultusza van, városi és értelmiségi körökben mindenképpen. A kocsma
az a hely, ahol mindig történik valami - ott vagyunk, ott kell lennünk. Hogyan is tarthatnánk
másképpen lépést azzal, ami a városban történik? Honnan is tudnánk, hogy
egyáltalán mi van? Mindig előttünk egy sör, és mindig éppen jön valaki. "Nahát, te
meg hogy kerülsz ide?" - hallatszik a meglepett örvendezés jobbról, míg balról a
mindennap megszokott arcoknak kijáró higgadt "helló" hangzik fel. A kocsmában ülünk
és hallgatunk, nézünk. A kocsmában lelkesedünk és megváltjuk a világot. A kocsmában
vadul vitatkozunk. A kocsmában csókolózunk. Néha berúgunk. Ez vele jár.
Egyszóval: a kocsma központi hely! Olyan, mint nagyvárosnak a pályaudvar, tengernek
a kikötő. Érkeznek és továbbmennek a dolgok, emberek, olykor tárgyak vagy
eszmék. Nyüzsgés van, de előfordul az is, hogy kihalt, üres, fáradt már (vagy még) a hely.
Maradsz vagy továbbállsz, függjön attól, hogy éppen mire vagy éhes vagy, stílszerűbben,
szomjas.



Nem csoda, hogy ezek a hangulatok megihletik a művészeket is. Ott van mindjárt
Hrabal, a legendás és világhírű kocsmatöltelék. A kocsma témát szintén magáénak érző
festő, Kertész Dániel több, Hrabal személyét körbejáró alkotásts
városi folklór kosarába. Mesélő képek ezek, látszik a nagy embernek kijáró tisztelet, de
bennük csobog a Mestert körülfonó anekdotikus hangulat is. Talán éppen Bohumil vezette
el Dánielt a kocsmákról születő lírai képeihez. Miért is ne? - gondolhatta egyszer csak a
festő. - Itt van egy szellemóriás, akinek élete és életműve a sör kellemes gőzeiből öltött
testet. Miért is ne lehetne akkor éppen kocsmákat festeni?



Itt vannak hát nekünk, tegnapi és mai kocsmatöltelékeknek Kertész Dániel kocsmaképei.
Bennük van a mozgás, de bennük van az egyik lábról másikra állás lassú tűnődése,
a kézfejre támasztott állak zsibbadása is. Valaki éppen mozdul, valaki meg éppen
nézi, ez mindig így van. Az alakok többsége inkább statikus helyzetben tűnik fel, de a
lendületes vonalak, vonások megadják a bemozdulás érzetét. A feszes, különös nézőpontból
megtett képkivágások pedig még dinamikusabbá teszik a látványt. Ritkán
vízszintes a talaj: borulnak a terek, ez is erősíti bennünk a szubjektív látás érzetét. Fontosak
a színek és a fények. Valódinak tűnő atmoszférát teremt velük a festő.



A szemlélőnek az itt és most érzését adja, tudósítást, egyedi élményt. Az alakok
bárkik lehetnek, azok a testek, akik ott vannak körülöttünk, tömegükkel meghatározzák
személyes terünk határait, de arcvonásaik elmosódottak. Részei a környezetnek, tereptárgyként
léteznek, csakúgy mint mi. Egy-egy pillanatban exponál a tekintetünk; valamit,
valami összességet, egy hangulatot, színek és ritmusok pillanatnyi együttállását
érzékeljük, ahogy az igazságot véljük látni néha egy könyv lapjaiból felnézve. A fények,
a színek, a dolgok és emberek rendezettnek tűnő kölcsönhatásai, a tér élménye fontosabbnak
tűnik, mint az, hogy ki kicsoda valójában. Lehetne talán történeteket mesélni
mindegyik figuráról. De Dániel nem megy bele ebbe. És talán ezzel a gesztussal többet
is mond a kocsmákban eltöltött hosszú órákról, mint ha személyes történeteket kezdene
alakítani. Különben is: nem megtette már azt például Bohumil?!

(Csillagszálló, 2010/06.)




Pluzsik Tamás - Soproni Téma

Van, amikor kevés a két dimenzió
Soha nem nyomult, nem volt stréber, nem volt sem udvari festője, sem liblingje senkinek – írja
Kertész Dániel festőművészről Szőcs Géza.
– Voltam üvegcsiszoló, újságárus, jegyszedő, díszletfestő, ablaktisztító, statiszta,
grafikus, gyógymasszőr. Fotóztam és illusztráltam a Playboynak, bélyeget terveztem,
könyvborítók, folyóiratok grafikáját készítettem és írtam is, újságot
– mondja bemutatkozás gyanánt a Pannonia Galériában kiállító festőművész,
akinek bélyegtervezői munkáját a Magyar Posta Művészeti-díjjal honorálta.
A Budapesten élő festőművész a Képzőművészeti Főiskolán végzett.
Olyan mesterei voltak, mint Lakner László és az orosz származású, Kossuth-díjas festőnő,
El Kazovszkij. Bálint Endrével, az avantgárd egyik legjelentősebb alakjával való kapcsolata
is emlékezetes: – Élete utolsó montázssorozatát az én fotóimból készítette, természetesen
őt is meghatározó mesteremnek tartom – vall pályája meghatározó szereplőiről
a Sopronban most először kiállító művész, akinek műterme jelenleg a főváros szívében van.
Képzőművészként sem tudja letagadni fotós múltját és tulajdonképpeni jelenét.
Haraszty István Kossuth-díjas szobrászról készített portréjába „beleszerkesztette” egy
hajdan volt fényképezőgép lecsupaszított vázát.
– Van egy portrésorozatom, ez annak egyik darabja. Sok kiállításmegnyitón találkozunk,
és ő ilyen alkalmakkor mindig, szinte megszállottan fényképez. Ez az alapötlet,
egyébként pedig van, amikor úgymond kevés a két dimenzió. Ha valamit megfestünk
olajjal vászonra, az adott esetben egy kicsit lapos, majdnem térben van, de mégsem
– lényegében így született meg ez a szobor-festmény ötvözet.
Szőcs Géza szavaival mi mást kívánhatnánk mi is Kertész Dánielnek, mint azt, hogy ha
mostanig, mintegy ötven évig, a magányosság, a társtalanság, a senkihez és semmihez nem tartozás,
az intézményen és hivatalosságon kívüliség minden terhét el tudta viselni,
akkor mostantól élvezze e különleges állapot és helyzet nem túl számos, de mégiscsak létező előnyeit is.