Szolarizáció (Bacsó Péter emlékére)
A pillanatok utólag kapnak értelmet, értelmezhetőséget, amikor már késő, amikor már minden mindegy; a hiány örökké fáj. A régi képeket őrzöm ezüst és bitek nélkül, el nem készült fényképeim belémégtek. Az út végtelen, megvár ami vár, s ami nem, az a pillanat, az örökre elmúlik, vagy mégsem.




Ahogy a nénike áll, csokorral a kezében, vegyem meg a virágot, csak a szemével szól a Moszkva téren, a lépcsőnél, szívem szorítja, látom a kertet;

 Weöres ül a nappaliban és mosolyog. Az ablakokon fehér rácsok, Amy néni egyedül, a kapuban, Sanyika kórházban, de hamarosan hazajön.


Ottlik kávét melegít, az ujja bekötve, ügyetlenül bánt a késsel,
Szántó Piroska Vaspista bácsi kéziratait hozza elő Szentendrén.
Hajnóczy az Aszú-díját vedeli, a dugó elgurul, káromkodását a szakálla nyomja el,
Petri épp a kocsmában, otthon és sehol,
Hegedűs a körúton alig-alig de sétál, kétlábon járó lexikon,
és egy másik: éjszaka vizelet csurog a járdán, fektéből felkelni rest. Az intimitás kétségbeejt.



A kórházi várópad pattogzott olajfestéke vagy műbőre ráizzadós nyáron, télen is ragadós, kényelmetlen, mindegy. A terem nyomasztóan szürke, csempés, egészségügyi-tanácsos plakátos, letelepedni csak addig, ameddig. Neszez a gumi. Kerekesszékben pizsamásan nyugodtan ül, otthagyták, váratják sokat, itt minden ember egyenlő, darab-darab. Egy betegszállító felismeri benne a művész urat, és felgyorsul az ügymenet. Tegnap vagy reggel felszökött vagy leesett a vérnyomása, semmi komoly, szedi a gyógyszert, tényleg semmi baj. Jobb nem odanézni, nehogy köszönnöm kelljen, majd máskor, ha az emberi méltóság nem hever a kórház járólapjain.



Először a Lukács fürdőben találkoztam vele, együtt úsztunk a hidegebb vizes medencében, úsztunk mint Bástya elvtársak, a tanár úr egy még el nem készült filmről beszélt... Utoljára decemberben láttam, a János kórházban vártam a rendelésre, mint a kórházi pad pattogzott olajfestéke. Nálam volt a fényképezőgép, de akkor és ott...
Vannak pillanatok, amikor a leképezés szégyen, látni indiszkrét. Vannak pillanatok, melyek úgy jók, ahogy vannak, kihagyottan és megörökítetlen. Nem nyílt a blende, nem kattant a zár.
Meghalt Bacsó Péter. Lejár a fürdőjegyem, utoljára megyek, úszom egy ráadás tiszteletkört, ott, abban a sávban.

2009. március 12.

(Irodalmi jelen, 2009. március.)



Vissza az cikkek oldalra