Gerlóczy, Csontváry. A két név összefügg, ennyit mindenki tud, de tekintsünk túl a közhelyeken...


A cédrus termése



A Bartók Béla úton, a Gárdonyi szobor mögötti ház legfelső emeletén volt Csontváry Kosztka Tivadar műterme. Itt már nem festett, úgy érezte, festői küldetését elvégezte. Önéletrajzán dolgozott, vallási-filozófiai eszmefuttatásait írta. Néha beült a Hadik kávéházba, vagy az utcán ácsorgott és sütkérezett a napon.



Mióta az eszemet tudom, megilletődötten néztem fel a műteremablakra. Utána a kapura, hátha kilép az öreg mester. Nem lepődtem volna meg. Csontváry képeit mindig nagyra tartottam, de csak lassacskán értettem-szerettem meg. Feltárult előttem a tiszta színek világa, és megéreztem azt a fényt, ami a festék anyagán túlról világít, több, mint száz éve.



Amikor Picasso a kék korszakát élte, Csontváry megfestette a mosztári hidat. 1907-ben, mikor a vámos Rousseau-t ünnepelték, akkor mutatta be Párizsban hatalmas vásznait. Ugyanabban az évben született, mint Van Gogh, a festészethez éppoly megszállottan viszonyult, mint ő, életüket ugyanúgy a meg nem értettség kísérte, művészetüket csak haláluk után kezdték becsülni. Mindkettőt bolondnak tartották, pedig nekik sikerült átlépni azon a kapun, amin sokan csak kopogtattak: festészettel megváltoztatták a világot. Csontváry tizenhét alkotóéve alatt nem pusztán festő akart lenni, hanem a természet tökéletességével egyenértékűt akart alkotni. Fölötte állt korának, egyedi jelenség a magyar képzőművészetben. Tudatosan készült a festői pályára, anyagi bázisát gácsi patikája jövedelméből teremtette meg, emellett elvégezte a jogi egyetemet és ügyvédként is praktizált. Hollósy Simonnál tanult festeni, és hogy milyen szinten tudott rajzolni, arról a pécsi kiállításon bárki meggyőződhet. Kortársai mégis dilettánsnak tartották. Hiába állított ki Pesten 1905-ben, 1908-ban és 1910-ben, felfedezése, jóval halála után, az 1930-as Ernst múzeum-béli Gerlóczy-gyűjtemény kiállításának köszönhető.



Hogy jobban megértsük a helyzetet, idecitálom Csontváry kortársa, Sassy Attila festőművész visszaemlékezését: Csontváry Kosztka Tivadart személyesen nem ismertem. Barátja voltam viszont Gerlóczy Gedeonnak és a művész unokaöccsének, Kosztka Istvánnak; így kerültem fel, közvetlenül a festő halála után, a Csontváry-műterembe. Műtermét aszkétikus sivárság jellemezte, a művészi nagyság látható jele nélkül. A szegényes limlomok között a falon nyolc-tíz négyzetméteres befejezetlen szénrajz volt kifeszítve; tárgyánál és előadásánál fogva előrehaladott lelki elborulás jeleit viselte magán. Érdekes Ferenczy Károly és Csontváry találkozása. Ez akkor történt, amikor Csontváry hazatért külföldről, s kiállítást rendezett Pesten, a városligeti Iparcsarnokban. Én ezidőben Ferenczy növendéke voltam. Mesterem korrigálás közben ezt mondotta: "Megnéztem Csontváry kiállítását. Képzeljék, a hóbortos egy nagy papírtölcsért nyomott a kezembe, hogy ezen keresztül nézzem kukucskálva a képeit, különben térfogatban, nagyságuk miatt szétesnek. Eddig azt hittem, hogy ez az ember félbolond, de tévedtem; egészen bolond" Őt ma a művésztársadalom egy rétege nem igenli, de lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor az esztéták, a műtörténészek kimutatják munkáiban a maradandót, a mindenek felett való szépséget.



Pusztán véletlen, hogy e korszakos zseni művei nem semmisültek meg. Egykori műterme házának falán, igazságtalanul sokáig, csak egyetlen emléktábla volt. Tavaly, a festészet napján került alá a másik, Gerlóczy Gedeoné (1895-1975). Általában csak annyit tudnak róla, ő volt a Csontváry-hagyaték megmentője, többről már nem sok szó esik, ezért is érdekes visszatekinteni e család múltjára. Nagykovácsiban él Gerlóczy Gábor, aki még találkozott Gedeonnal, az ő Galamb utcai otthonában látta a híres képeket. Leültünk hát beszélgetni a családjáról, és a legendás Gerlóczy-gyűjteményről.



- Minek köszönhető, hogy a Gerlóczy család ilyen sok kiválóságot adott a nemzetnek?



Hagyományos értelmiségi család a miénk. Valamiért mindig jó agykapacitással bírtak az ősök, már az 1700-as években is egyetemet végzett emberek voltak. Pénzük nem nagyon volt, de jól nősültek. Érdekes, hogy a családban jellemzően orvosok és jogászok voltak... A családhoz tartozott Szentgyörgyi Albert, vagy Fodor József, akiről szanatóriumot neveztek el. Az egyik ükapám, Münster Tivadar, huszonöt éven át Kassa polgármestere volt.



Kezdhetjük a sort a nagy őssel, ükapámmal, Gerlóczy Károllyal. Budapest első alpolgármestere, a városi egészségügy, 1885-ös országos, majd az 1896-os millenniumi kiállítás egyik megszervezője volt. Az ő egyik fia volt az én dédapám. Másik fia Gerlóczy Zsigmond belgyógyász, az újonnan létesített Szent László Kórháznak, majd a Székesfővárosi Központi Kórháznak volt igazgatója.



Zsigmondnak három gyermeke volt, egyikük Gerlóczy Géza, belgyógyász, egyetemi tanár. Létrehozta az Országos Tisztviselői Betegsegélyző Alap rendelőintézetét, később ennek a kórházát szervezte meg, melynek igazgató főorvosa lett.



A másik fia Gerlóczy Gedeon, építészmérnök, a Műegyetemen elvégzése után Münchenben tanult. 1919-ben megvette a Csontváry-hagyatékot. Néhány évre Weimarba, Dessauba ment, kapcsolatba került a Bauhaus-al, növendéke volt Kandinszkijnak, majd Párizsban festészetet tanult. Ő tervezte - többek között - a Tüdőszanatóriumot, a MÁV Kórházat, a Baleseti Kórházat, a Madách Kamaraszínházat, a Nemzeti Sportcsarnokot, és a SOTE Nagyvárad téri épületét. 1944-1948 között a Képzőművészeti Főiskolán tanított. A Galamb utcai házat, melyben a Csontváry-gyűjteménnyel együtt élt, szintén ő tervezte.



Gida bácsi felesége Hevesy Sarolta. Sári néni hét testvére közül az egyik, a Nobel-díjas kémikus, Hevesy György. A másik, Hevesy Pál, egy fantasztikus figura volt, Magyarország nagykövete számos országban, legtovább Isztambulban, Ausztriában díszpolgár, a francia becsületrend birtokosa. 106 évet élt meg. 105 éves korában, a bécsi Kurírban megjelent a halálhíre, erre ő sajtótájékoztatót hívott össze, hogy bejelentse: nem halt meg... Olyan önéletírása van, hogy azt meg kéne jelentetni. A harmadik testvére, Vilmos tervezte Louis Blériot repülőgépét, ami átrepült a La Manche-csatornán, képzeld el, ilyen család... Sarolta öt-hat nyelven beszélt, és akkoriban az is ritkaság volt, hogy egy nő egyetemet végezzen, pláne Oxfordban.



- Aczél György ápolta a kapcsolatot Gerlóczy Gedeonékkal. Nem kérték Aczél közbenjárását, hogy megvalósulhasson Csontváry végakarata, miszerint Budapesten, a Városligetben múzeum épüljön a képek számára?



Sűrűn feljárogatott Gida bácsiékhoz. Egyszer, mivel tudta, hogy Sári néni buzgó katolikus, szentelt vizet hozott neki ajándékba, Rómából. Tényleg jóban voltak Aczéllal, és mégis, bár  Gida bácsi elkészítette a leendő múzeum terveit, a megvalósítást nem sikerült keresztülvinnie. Végül Pécs városa teremtette meg azokat a feltételeket, amik szükségesek voltak a nagyméretű képek bemutatásához.



- Gerlóczy Gedeont a Csontváry-képek megmentőjekén ismerik. Gyűjteményének ez a része a Magyar állam tulajdonába került.



1919-ben, amikor hazajött, építész-műtermet keresett magának. Kering a legenda, de a leghitelesebb az, ahogy ő maga leírta a történteket, rövidítve idézem:
Egyetemi kollégáimmal gyakran voltunk együtt. Egyik este kollégáim bejöttek hozzám, hogy a körtéri Szatyor bárban jazzmuzsika van. Pakoltam és velük mentem. Amint a Fehérvári utca 34-36-os (ma Bartók Béla út 36-38) sarokház mellett elhaladtunk, a ház kapuján egy táblára lettem figyelmes, melyen Műterem kiadó szövegű hirdetés volt. Bementem a házfelügyelőhöz, hogy érdeklődjem. Elmondotta, hogy a műterem egy kedves, öreg festő bérleménye volt idáig, de az a János Kórházban meghalt. A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak; a gyér világításnál is lenyűgöző, félelmes hatásuk volt. Kopogtattam, végül benyitottam. Egy idősebb hölgy, Kosztka Tivadar nővére, Anna néni, a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette. Rajta kívül még 7-8 személy volt a teremben. A papírokat egy kosárba gyűjtötte, és igyekezett rendet teremteni a műteremben. A szót egy fiatal festőművész rokon vitte, ki hangoztatta, hogy a festmények, rajzok, művészi értékkel nem bírnak, de mivel a képek kitűnő minőségű belga vászonra vannak festve, komoly értéket jelentenek. Az idős Kosztka Antal kérdésemre közölte, hogy a hagyatékot árverésen fogják eladni.  Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén. Anna néni elkészült a takarítással. Én, mint a legfiatalabb, segítettem a kosarat a házfelügyelőhöz levinni, ahol az iratokat átadták, hogy tüzeljék el őket. Utána elbúcsúztunk. A család a Ferenc József híd felé indult, én meg a Szatyor bárba. Közben gondolkoztam, tépelődtem. Édesapám az inflációra figyelmeztetve javasolta, hogy az árvaszéktől kapott részvényeket átvéve, próbáljam őket okosan befektetni. Talán tíz lépést mehettem, amikor visszafordultam. Csengetésemre a kapun a házfelügyelő jött ki, aki csodálkozva kérdezte, hogy talán fenn hagytam valamit? Nem! feleltem, hanem Magával szeretnék beszélni. Bementünk és hamar megállapodtunk: a kosár iratot kértem, megkaptam, és hónom alatt két óriási csomaggal hazafelé indultam. Ezen az éjszakán nem sokat aludtam. Másnap ópapa részvényeivel a táskámban indultam a bank felé, majd a tőzsdénél próbálkoztam, ahol kb. húszezer svájci frankot sikerült kapnom a részvényekért. Az árverés után még annyi pénzem maradt, hogy egy bútorszállító kocsit bérelve, lakásunkra szállíthattam a megvásárolt anyagot.



A dologban az a szép, hogy Csontváry és Gerlóczy Gedeon, bár - mint ez utólag kiderült, ő akkor nem tudott róla -, nagyon távoli, de rokonságban álltak. Csontváry nagyra tartotta a képeit, végrendeletében a magyar nemzetre hagyta, azzal a kikötéssel, hogy a Városligetben létesítsenek egy múzeumot, ahol ezeket kiállítják. Gida bácsi végrendeletében is az volt, hogy a Csontváry-életmű örököse a magyar állam. Ráhagyta, egy-két kép kivételével. A Magányos cédrus és a Sétakocsikázás újholdnál Athénban című, a lánya, Glória tulajdonába kerültek, akitől az állam megvásárolta. Így került az életmű legjava végül Pécsre, a Csontváry Múzeumba.



- A háború nem tett kárt a Csontyáry-képekben?



De, rengeteg dokumentumunk van erról, amit a Gida bácsi írt. Sorscsapásszerűen sérültek a képek, vagy rászakadt a mennyezet, vagy a takarítónő támadta meg partvissal a kisszobában a Marokkói tanító című festményt. A képek többsége a Galamb utcai lakásában volt, mások, a nagyobbak, a Képzőművészeti Főiskolán és a Szépművészeti Múzeum pincéjében voltak lerakva. A háború alatt néhány néhányat a családban helyezett el, ami egy elég csúnya történet, mert a háború végén nem adták vissza. Ha felütsz egy albumot, látod a tulajdonosok nevét... Sokminden elkallódott, tizenkilenctől a hetvenes évekig az életmű felszakadozott.



- Ebben a Csontváry-bűvöletben éltél, a képek múzeumba kerültek, és mára a leveleken kívül nem nagyon maradt más nálatok. Nem hiányzanak?



Átjáróház volt Gida bácsi Galamb utca 6-os szám alatti lakása, ötpercenként jöttek csoportok, főiskolások, filmesek. Őrület. Olyan biztonsági berendezéseket csináltak, hogy alig lehetett bemenni, rács a hatodik emeleti ablakon, az utcafronton. Elfogadom a végrendeletet, ő ezt így akarta - és Csontváry is. Nem bánom, hogy a gyűjtemény végül elkerült a családtól. Kár lenne most itt fölrakni a falamra, nem szabad ilyen képeket otthon tartani. Ha a tulajdonjog meglenne, az nem lenne rossz, de mindegy, ennek így kellett lenni.



- A gyűjtemény többi részével mi történt?



Részben megvannak, Lautrec, Kandinszkij, Miro... de sokat eladogattak a szüleim, lassanként elkopott a gyűjtemény, muszáj volt, kenyérre kellett a pénz. Nehéz idők jöttek, az ötvenes években Gida bácsit is kirúgták a tanári állásából. (Pár éve kaptunk egy bocsánatkérő levelet és mellé a posthumus díszdoktori oklevelet a Képzőművészeti Főiskolától). Sajnos a komolyabbak el lettek adva... pár darab kikerült Kanadába. Volt nálunk egy gyönyörű ceruzarajz a gácsi patikáról, nagyvonalúan odaajándékoztuk azt is az államnak, máig bánom.



- Édesapád mivel foglalkozott?



Nagyapám, Gerlóczy László, tüzér, vezérkari tábornok volt a második világháborúban, a tiszántúli légvédelemnek volt a parancsnoka. Feleségét, Dvoracsek Erzsébetet nem ismertem, fiatalon meghalt, a kitelepítés idején. Legendásan szép asszony volt, extravagáns dolgai voltak, róla nagyon jó történeteket tudok! Apám keresztapja, Spolarics Károly, a New York kávéház bérlője, nagy vadász volt. Ő hozott Erzsébetnek egy kis oroszlánt, valamint egy néger szolgát, ajándékba. Így sétáltak az utcán... Na, és amikor Munkácsra vezényelték nagyapámat, onnan katonai repülőgéppel jártak föl Budapestre, az Operába.



Apám, Gerlóczy Attila is katonatisztnek tanult. A Bartók Béla út 15-ben laktak, nem messze a Csontváry-műteremtől. Jöttek az ötvenes évek, félbetört a katonai pályája - igazából el sem kezdődhetett. Kitelepítették a családot egy Konyár nevű faluba, Debrecentől 40 km-re. Onnan tudtak visszaszivárogni Pomázra, végül Budapestre. Apám volt segédmunkás a kispesti hőerőműben, vájár a Déli pályaudvari, a Batthyányi téri és a Kossuth téri metróépítésen, a frontfejtésen, együtt (ő úgy mondja: munkaszolgálatos) Máriássy Félix filmrendezővel. A hatvanas években már sikerült egy építőipari cégnél munkaügyi osztályvezetőként elhelyezkednie. A Ráday utcában laktak, egy sötét, földszinti társbérletben, én ide születtem. 1980 körül kezdünk építkezni Máriaremetén, apám most is ott lakik.



- A családban ki kezdett műgyűjtéssel foglalkozni?



Azt hiszem, már Gerlóczy Károlynak volt gyűjteménye. Fia, Gedeon, amikor eljutott Párizsba, barátságba került jónéhány fiatal művésszel, többek között Maurice Utrilloval, Vaszilij Kandinszkijjal, és másokkal. Sok képet hozott haza. Komoly szőnyeggyűjteménye, iparművészeti, képzőművészeti, és nagyon jó 15-16-19. századi metszet-gyűjteménye is volt. De nagyon jóban volt Szőnyi Istvánnal is, sok képet kapott tőle.



- A családi hagyomány közrejátszott abban, hogy tárgyrestaurátor lettél?



Gyerekkoromban, hétvégenként mentünk mindig Gida bácsihoz. A nagyszoba, a zongora, a kanapé, és ott volt mögötte a Magányos cédrus. Gida bácsi az egész életét rátette a hagyaték feldolgozására, saját pénzén restauráltatta a képeket, ott élt közöttük. A sors fintora, hogy élete utolsó tíz évében nagyon meggyöngült a látása. Amikor lerajzoltam őt, az nagyon tetszett neki. Mesélt a képekről, bútorokról, tárgyakról. Mindez nagyon mély nyomokat hagyott bennem, nyilván azért is, mert szüleim részéről misztifikálva volt a dolog, hogy oda megyünk, ahol a Csontváry-k vannak, és én is úgy mentem oda, hogy csodát látok. Ugyanakkor féltem is a képektől, Öreg halásztól, Cédrustól, nem szívesen maradtam volna velük egyedül. Egyedül a Sétakocsikázás Athénban, az úgy ahogy rendben volt számomra.



Tizennégy éves koromig jártam a GYIK műhelybe, Szabados Árpádhoz, nagyon jó képzést kaptam, megismertem az összes művészeti technikát. A gimnázium után a Restaurátorképző Intézetben múzeumi tárgyrestaurátor szakon végeztem. Hogy miért nem képrestaurátor lettem? Nem tudok valakinek a stílusára ráhangolódni, felvenni az ecsetkezelését, az egy külön embertipus. Az Iparművészeti Múzeumtól kezdve a Nemzeti Galériáig mindenhol megfordultam, majd felhagytam a restaurálással. 1994-től 99-ig csináltam Hűvösvölgyben a Végállomás Galériát, ahol fiatal, pályakezőket állítottunk ki, hepeningeket csináltunk, éjfélkor volt a megnyitó... nagyon szerettem. Jó visszhangja volt, akik ott kiállítottak, máig beleírják az életrajzukba. Aztán lebontották. Most képkeretező műhelyem van, ezzel foglalkozom, és festegetek. Tavaly decemberben csináltunk Gida bácsi grafikai anyagából, régi metszeteiből kiállítást. A grafikának még mindig nincs meg az ázsiója, ezt próbáltuk helyre tenni.



- Ha a budapesti telefonkönyvet megnézzük, sok Gerlóczyt látunk.



Tudom, de a fele nem rokon - a szó valódi értelmében. Van egy ág, aki felvette a nevet, de nem tudjuk beilleszteni a családfába. A családi legenda úgy tartja, hogy a századfordulón, Gerlóczy Károly alpolgármesterhez fordult egy kispesti vendéglős, hogy iránta való tiszteletből fölvenné a nevet, "Gerlóci" írásmódban. Nem tudom miért, de ő ehhez hozzájárult. Valami oka biztos volt, de hogy mi, azt ennyi idő után lehetetlen kideríteni. Aztán a névírás idővel módosulgatott... Nálunk ez a névbitorlás sarkallatos probléma.



Gerlóczy Sárit, a festőművészt, nagyon szeretem, ő a férje révén lett Gerlóczy, nagyon aranyos, mert ő számon tartja ezeket a családi dolgokat. Az ő gyerekei, unokái is Gerlóczyak, olyan emberek, akikre büszkék lehetünk. 



- El fog enyészni a név?



Remélem, nem. Egyenes ágon nem sokan vagyunk, hiába van annyi a telefonkönyvben. Amúgy, közvetlen leszármazottak, csak mi vagyunk: apám, én, és a fiam. Apám testvérének van egy fia, orvos, Amerikában él. Fiú ágon ennyi. Gedeon bácsi testvérét, Edit nénit még ismertem, díszlettervező volt, és Sassy Attilának volt szerelme, múzsája, van tőle egy festményünk, ami Edit nénit ábrázolja. Neki nem volt családja. Gedeon bácsi másik testvérének a fiát, Gézát is ismertem, ügyvéd volt, majd az ötvenes években ács-állványozó. (Nem vicces? Dr. Gerlóczy Géza ács-állványozó). Van egy törvénytelen fia Brazíliában, Géza, az egyenes ág másik fele, és a Gerlóczy-név valahol itt folytatódik. Gida bácsinak és Sarolta néninek csak egy gyermeke született, Glória, őt tizennégy évesen elküldték egy svájci iskolába tanulni, jelenleg Kanadában él. Lányai születettek, unokái vannak.



- A nevet a fiad viszi tovább. És a családi hagyományt, a történeteket?



Próbálom átörökíteni a családi múltat, érdekli, tud róla, de nem akarom rátukmálni. Ahogy így beszélgetünk, most hogy mondod, ezt a családregényt meg kéne írnom...



(Újbuda, 2006. február)



Vissza az cikkek oldalra