Franciázás
Francia avant-garde művészek kiállítása. (Budapest, 1929 március, Nemzeti Szalon)

"Körülbelül száz festmény, köztük vagy negyven elsőrangú,
egynéhány kitűnő szobormű, válogatott metszetek, rajzok,
aquarellek, litográfiák, azonkívül pár díszes könyv alkotják
ezt a kiállítást, amely, a háború után legelőször, végre
alkalmat nyújt Budapestnek, hogy a mai francia képzőművészetről
megfelelő képet nyerhessen." (Olvasom a Nyugat 1929/6. számában
François Gachot cikkét: Franciák a Nemzeti Szalonban.)



Végre megfelelő képet nyerhessen? Nemzetközi kulturális rangunkat és nem kevésbé a hazai
művészetkedvelők-műgyűjtők buzgalmát mutatja, hogy már 1900-tól a Nemzeti szalonban
tárlat tárlatot ért. 1907-ben a Szalon új épületbe, az Erzsébet téren álló szecessziós
stílusban átépített Kioszkba költözött. (A Kioszk Hauszmann, az átépítés Vágó tervezése.
Az épületet 1960-ban lebontották.) Ugyanebbben az évben a francia mesterek bemutatását
célzó kiállítás, melyen Delacroix, Corot, Millet, Boudin, Rodin vett részt.



A tavaszi tárlaton Gauguin és a francia impresszionisták: Cézanne, Courbet, Van Gogh,
Matisse, Signac és Seurat művei. Júnisban a francia impresszionisták második
csoportkiállítása Manet, Monet, Pissarro, Renoir, Degas részvételével.



Decemberben  a "Modern francia nagymesterek" tárlatán XIX. századi francia festmények
és Rodin rajzai láthatók 1910-ben a Művészházban magyar és francia neoimpresszionisták,
1913-ban Picasso, Metzinger, Gleizes, Delaunay munkáit láthatta a közönség.
Ugyanebben az évben az Ernst múzeum a XIX. századi francia mesterek bécsi és budapesti
gyűjtők tulajdonában lévő képeit állította ki.
1933-ban a Szépművészeti Múzeum francia rajzkiállítást rendezett, satöbbi, satöbbi,
a kapcsolat (a világháborús mizériát kivéve) szakadatlan. Még a sportban is, tudniillik
Marcel Duchamp, aki sakkolimpiákon képviselte Franciaországot, majd később Európa-bajnok
sakkmester lett, 1930-ban Maróczy Gézával szemben alulmaradt.
Lehet hogy ezt jött megtorolni 1931-ben, mikor is Budán, az egykori Philadelphia
kávéházban játszott. Bármily méltatlan, Duchamp nem sportkarrierjéről híres, inkább arról,
amit festékkel, fémekkel, üveggel, és a piszoárral csinált.
A 60-as években is több ízben megmutatta magát nálunk a francia művészet.
(Közbevetőleg megjegyzem, a dicsőség eddig tartott, az amerikai festészet 1964-ben tört
be az európai köztudatba, Párizs művészetben betöltött szerepét átvette New York.
Hogy ez jó vagy sem, hadd ne döntsem el. Én minden esetre Európa-hívő vagyok.)



2004-ben, a Műcsarnokban, Mesterművek - 400 év francia festészete címmel nyílt kiállítás,
melyet "Minden idők egyik legjelentősebb hazai kiállítása"-ként hirdettek. A francia
festészet négy évszázadát átfogó tárlaton többek között Delacroix, Cézanne, Degas,
Gauguin, Van Gogh, Matisse, Monet, Picasso, Renoir és Toulouse-Lautrec munkái.
Nagy felhajtás, még a francia kulturális miniszter is eljött, az eredmény pedig számomra
sovány, kiváltképp ami a XXI. századi kortárs francia képzőművészet aluldokumentáltságát illeti.



De térjünk vissza az 1929-es kiállításhoz. Az bizonyára jobb lehetett, bár a válogatás
vezérmotívuma - reprodukciókkal illusztált katalógust lapozgatva - nyilvánvaló: jónevű
franciák decens munkáit kínálni szalonízlésű dúsgazdag polgároknak.
Kimaradt a válogatásból Chagall - Gachot szerint azért mert nem francia. Éppúgy nem,
mint a szobrász Lipschitz. Hiányzott Modigliani, La Fresnaye és Gris, mert már meghaltak.
(Ráadásul Modi olasz, Gris spanyol.) Viszont a kiállítók között szerepel a zseniális
Van Dongen, aki bár Delfshavenben született, mégis franciának vették. Nem furcsa?
Valahol azért megértem, Párizs művészvilága hatalmas konglomerátum, a jobbnál jobb
festőktől nehéz válogatni... és akkor még ott voltak a kevéssé ismeretek, köztük
Fedor Loevenstein, a cseh származású német zsidó, aki Párizsban élt. Ha nincs az a fránya
világháború, lehet hogy nem csak huszonvalahány képe marad fenn.



Csodálatos ez a mai, az impresszionizmus után kialakult párizsi művészet - írta patetikusan
a francia avant-garde kiállítás katalógus-előszavában Rózsaffy Dezső festő, művészeti kritikus.
Csak megszorítással van igaza, hisz mennyire volt a hetvenkilenc résztvevő
művész avant-garde 1929-ben, és mennyire volt fiatal, ami a forradalmiság, mondjuk, gerjesztője?
Korántsem. Hogy csak a bálványokat említsem: Matisse 60, Signac 56, Dufy 52, Utrillo 46,
Bonnard 62 éves. Braque 47, Picasso 48 éves, a rózsaszín korszakon túl, Guernicán még innen.
Mindketten 1909-ből való képet adtak be. Nagy mesterek, ez kétségtelen,
de - Picasso kivételével, aki folyton kitalált valami egészen újat -, forradalminak akkortájt
már csak a múltjukra való tekintettel voltak nevezhetőek.



Magyarországon a nemzeti romantikával megfejelt akadémista művészet lehangoló világából
frissít Aba-Novák, Szőnyi, Bernáth, Trauner (29-ben Párizsba emigrált), Márffy, Barcsay,
Berény, Sassy... Czóbel és Farkas István legjobb éveit Párizsban tölti. A magyar festők
ott vannak az európai élvonalban, zsebükben retúrjegy. A század első évtizedeiben
a modern izmusok kavarognak, átfednek, egymásba folynak és torkollnak. 1924-től a
szürrealizmus korát írták Az oroszok bőven konstruktvisták, a dadaizmusnak,
impresszionizmusnak, expresszionizmusnak, kubizmusnak vége. Dali, Arp, Chirico, Man Ray,
Magritte, Ernst, Miró, Klee, Delvaux, Henry Moore, Brâncuşi az ászok, nem franciák,
mégis párizshoz köthetőek. De nem mindegy? Trónfoglalásukra még nem vevő a hagyománytisztelő
úri magyar közönség, pedig fent nevezettek dolgai sokkal olcsóbbak,
ami befektetésnek sem lett volna egy utolsó üzlet, de ki látott a jövőbe?



Maurice Denis nyugodt kismester. Stílusa inkább a szecessziót idézi, jobbára vallási
tematikájú az életműve. Taormina című festménye 1921-ből á. 4500 pengő. (5.625.000 Ft)
Leült ugyanoda ahová Csontváry és megfestette majdnem ugyanúgy. A kép erősen hasonlít
Csontváry Kis Taorminájához és annyira nem illik Denis stílusába, hogy az már több mint gyanús.
Az 1907-es párizsi Csontváry-kiállítást bizonyára látta. A francia festménye lehet hogy elkelt,
a magyar Csontváryé meg... A kiállítás anyagának összeállítását az Association Française d'
Expansion et d' Échanges Artistiques kitűnő igazgatója, Robert Brussel segítette, nyilván
eladhatósági szempontok szerint. Bejáratott neveket hoztak, újszerűt nem. Hja, a műkereskedelem
már csak ilyen, a kép árát a szignó szabja meg. Mondom, a kínálat közepes. François Pompon
állatszobrász teljesítményét nem minősítem, keressenek rá nevére a neten. Libát ábrázoló
fehér bronzműve háromezer pengő. Az elég híres Bourdelle bacchánsnője is inkább
felnagyított vitrindísz. Tizenötezer pengőért (19 millió Ft.) árulták, a vételár
50%-a vásárláskor, 50% pedig 8 napon belül, de legkésőbb azonban a kiállítás bezárásakor
fizetendő. 7500 P.-t nehéz hirtelen összekaparni, elsején megadom.



Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel.



A törvényhozás által 1925-ben elfogadott XXXV. törvénycikk mondta ki, hogy a korona helyébe
lépő új fizetési eszköz 1927-től a pengő. Kibocsátásakor 1 P. értéke 12.500 papírkoronának felelt meg.
Egy amerikai dollár 5,7 P.; a birodalmi német márka 1,3 P.; az osztrák schilling 0,8 pengőt ért.
1 kg színarany értéke 3800 pengő volt. (Ma ugyanennyi arany kábé 5 millió Ft.) Tehát, 1 P. értékét,
jó közelítéssel és az arany/forint árfolyamingadozását figyelembe véve, 1250 Ft-nak veszem.
Az alap élelmiszerek akkori ára: 1 kg kenyér 0,24 P, 1 kg zsír 1,20 P, 1 kg sertéshús
1,20 P., a Nyugat c. folyóirat 1,20 P. Ha átszámítjuk a pengőt forintra, mind ismerős.



A húszas évek végén a magyar fizetések a ma hasonló beosztásban tevékenykedők
fizetéséhez mérhetőek. A legfelső fizetési osztályba sorolt állami tisztviselő
2396,36 pengőt, a miniszter 1756,80; egy államtitár 1256,11; a hivatali tiszt
209,45 pengőt, a tanítók 125-250 pengőt kaptak havonta. Az alacsonyan kvalifikált
munkaerő ennél kevesebbet keresett. 1928-ban az átlagos napszámbér (10-12 órai munkára értve)
2,50-től 3,50-ig terjedt, de voltak grófi, püspöki és főhercegi uradalmak, ahol
1,20-1,80 pengő a napszám. Nők napi keresete 1,60-2,60 körül mozgott. A mezőgazdasági
munkás egy évi jövedelme 600-650 P. A gazdasági cselédség, minden járandóságával együtt
évente 500-600 pengőt (havi 52.000-62.500 Ft) kapott. Ennyiből élt (az iskolában úgy
tanultuk: nyomorgott) Magyarország lakosságának 28 százaléka. ...Az országnak harmada éhengebed,
az éhség, a szenny marja fel testedet. Éhhalálra ítélt ez a rend...
(Idézet: Vörös Csepel, mozgalmi dal.)



Lám, semmi nem változott, a mennyi az annyi most, nyolcvan év elteltével is annyi.
Azoknak, akiknek volt mit a tejbe aprítaniuk, szívfájdalom nélkül vásárolhattak értékőrző
kortárs műtárgyakat. 1929 márciusában a pengő erős, a Dow Jones szeptemberben a csúcson.
A nagy gazdasági világválság olyan messze, hol van még október 28, a New York-i fekete hétfő.
Aki anno megszerzett egy Utrillo festményt 5-8000 pengőért (Horthy vagy Bethlen háromhavi
fizetéséért) vagy Matisse-től megvette az Arcueil című vásznat 9900 pengőért (több mint 12 millió
forintért) vagy Picasso grafikáit darabja 85 P.-ért (106.000 Ft), esetleg megvette
Bonnard litográfiáját, a tárlat legalacsonyabb árú portékáját, a Nő esernyővel-t 25 P-ért,
az nem járt rosszul... hacsak 1944-45-ben fel nem pakolták a nyilasok/nácik/ruszkik az egyik
vagonra a műgyüjteményét, és egy egészen másik vagonra magát a tulajdonost.



(Irodalmi Jelen, 2009.)



Vissza az cikkek oldalra