Aranytigris (Bohumil Hrabal)
Reggel leszállok a vonatról, meg a szovjet gyártmányú jermak hátizsák is, ballagok a Václavské náměstín, éhem ellen nyitva a tejbüfé - ma már nincs, vagy mek - műanyagbögréből forró kakaó, péksütemény, meg kéne találni valahol, itt az óvárosban magánlakás, feketén kiadott, akkoriban így ment, kézről kézre járt a cím, régi elegáns bérház, mi is lehetne más, Prágát nem bontják mint Pestet, sem akkor sem most, a néni kedves, németül tud, de elég az hogy Budapest... pakolás aztán fejben a helyek sora amerre a gyöngéd barbárok jártak, térkép nélkül kiismerem magam, minden büfének, restauracénak vagy bárminek nevezettre benézek, szigorúan csak egy-egy pilzenire, Litovel, Urquell, Budvar, Krusovice, Staropramen, mindenik hely ad egy ízt, mindenik íze belémivódik... bármerre mennék az óváros nem enged, ha kitévednék, visszahúz az Uflekuba a Dvukocsekbe a sonka a knédli, a vécé előtt kistányérban halérok... Pesten az Eötvös utcában volt egy kocsma tízforintosnak nevezték mert más helyeken tizenkettő a korsó, ha átszámítjuk koronára, a Csehszlovák ma is kedvezőbb, 26 Kcs... az Orlojtól kis utca kanyarodik, kérdezősködés nélkül is odatalálni, Husova 17. Pivnice u zlateho tigra, az aranytigris, egy asztal üres, nincs kiírva a foglalt, mégsem ül oda senki, szemben a hosszú asztal tömve, helyet szorítanak, a pincér kérés nélkül jön, söralátétre egy vonás, és ha a korsóm kiürült, újra ugyanígy és újra és újra... jön, leül az üres asztalhoz, egykedvűen szótlan issza az egyiket a másik után, valahol az ötödik táján szivárognak mellé a barátai, a tizedik sör után már körbetekint, ráemelem a korsóm visszabiccent, átülök kérdezi honnan, mondom Budapest, elmosolyodik, meglapogat, emeli a korsót, iszunk, kérdez németül, franciául, mondom inglis, inti nem, mondom és nyemnogaparuszki, erre kiköp, ruszki, majd megenyhül... együtt hallgatunk a szocializmusnak nevezett valamiről, a jelenről, irodalomról, emberekről, történetekről, kocsmákról, középeurópaiságról és minden egyébről, ami akkor, ott kimondhatatlan.



Bevásárlószatyor, avítt barna kordnadrág, széttaposott cipő, nem feltűnő, de sokan ráköszönnek, aztán a kerskoi járattal elmegy Hrabal Bohumil.



Hol is kezdjem.
Tehát: 1987 májusa végén, Prágában reggel leszállok a vonatról. Csehül érzem magam. Éppen huszonegy éve.



(Irodalmi Jelen, 2009.)



Vissza az cikkek oldalra