Realizmus és absztrakció nálam összetartozik (Budapesti beszélgetés a 70 éves Lakner László festőművésszel)


Tizennégy éves volt, mikor úgy határozott, festő lesz, tanulmányait azonnal a Képzőművészeti Főiskolán akarta folytatni. Lenyűgözte Bernáth Aurél Reggel című képe, ezért felkereste a mestert. Bernáth ránézett a kezére, sokáig nézte a tenyerét, és azt mondta: festőkéz. Javasolta, tanuljon előbb rajzolni, és ha leérettségizett, jelentkezzen nála. 1954-ben végzett a Képző és Iparművészeti Gimnáziumban Viski Balás László osztályában. Balás, a Vaszary-tanítvány, Matisse-t vallotta mesterének, miközben sok kollégája az ötvenes években a  szocreálnak adta el magát. A főiskolán Bernáth Aurél osztályába került.



- De kezdjük az elején. Az ötvenes évek számodra a forradalmat, a szerelmet és a zűröket jelentették.



Csoda, hogy még emlékszem rá... Édesanyáddal, első feleségemmel, Cservenits Jolival osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Szerettük egymást, együtt éltük meg az 56-os forradalmat. 1957-ben összeházasodtunk. A főiskolai zűrös évek, és az anyagi gondok felőrölték a kapcsolatunkat, 1960-ban elváltunk. Most is szeretettel gondolok Jolira. Még annyit 56-ról, ez trauma, vízválasztó volt mindannyiunknak. Egész korosztályomat befolyásolta, nehezen hevertünk ki. Osztálytársaim haltak meg, mások külföldre mentek. Én itthon maradtam.



- Művészeted indulásában meghatározó Bernáth festészete. A mester-tanítvány viszony később kölcsönös megbecsüléssé vált.



Bernáthnak sokáig a bizalmasa voltam, valamiért ragaszkodott hozzám. (Talán ezzel kárpótolta magát Csernus elvesztéséért, aki 64-ben kint maradt Franciaországban?) Emlékszem, egyszer fölhívott telefonon: nem kisérsz el, fiam, Ferenczy Bénihez? Itt lakik a közelben, de beteg, meg kell látogatnom. Örülnék, ha elkísérnél. Együtt átmentünk. Felesége nyitott ajtót, és máris odasuttogta: Béni mindent ért, de nem beszél. Bementünk. Első ránézésre a régi volt, úgy fogadott, mint évekkel azelőtt, de most csak hallgatott és bólogatott.
Három munkájában segítettem Bernáth mesternek. Egyiket, a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának egy falát, 1958-ban, Kóka Ferivel közösen csináltuk. A másikat, egy nagy allegorikus freskót, az egykori pártközpontban. Hallom, azóta leszedték róla a függönyt, amivel évekig el volt takarva. A harmadikat az Úri utcában, ahol ma a Művészettörténeti Dokumentációs Központ van, egy secco-t. Mindháromnál csak a vázlatok felnagyítását vállaltam, a festést nem. Már más úton jártam, saját stílusomban dolgoztam.



- Az 1950-es években szigorúan zárták a határt. Miként értesültél a világban zajló művészeti eseményekről?



Nem csak festő, de költő és könyvbúvár is voltam, antikváriumok, könyvesboltok látogatója. Az egyik antikvárium nyugati fotóújságokat is tartott, mindig érdekelt a fotó. 1959-ben megtaláltam a Magnum című fotóújság egyik példányát. Ebben volt Cartier-Bresson-nak egy kínai építkezésen, 1957-ben készült képe. Úgy éreztem, ennél jobban nem lehet megfogni a "reál-szocializmus" világának abszurditását. 1959-ben csináltam a fotó nyomán egy montázst: a figurákat papíron megfestettem, ollóval kivágtam és felragasztottam. Ez nem fotorealizmus volt, festészettel interpretáltam a fotót. Ez nagyon fontos, mert ma sokan csinálnak fotorealizmust, kivetítik, megfestik a fotót, az egy más aspektus. Én bal kezemben tartottam a fotót, és a jobbal festettem. Az Építkezés egy olyan korai képem, hogy Andy Warholnak, vagy Gerhard Richternek, - akik ugyancsak fotó után dolgoztak abban az időben, - sincs korábbi datálású fénykép alapján készült festménye. Ezután, 1960-ban festettem Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című képemet, szintén a Magnum fotója alapján.



- A hatvanas évek enyhülést hoztak, egyre többen utazhattak külföldre.



Az első turistautak egyikével, 1963-ban, tíz napra Rómába mehettem. A következő évben volt alkalmam kimenni a Velencei Biennáléra, barátaimmal, Paizs Lászlóval és Fóth Ernővel. A szállodánk Riminiben volt, onnan mentünk át Velencébe. Éjjel érkeztünk meg, egy parkban, padon ülve aludtunk reggelig, úgyhogy a biennálét valamiféle delíriumban láttuk. Ezért is maradt ez meg bennem élesen, különösen az amerikai pavilon. Ha meggondolod, hogy az amerikai művészet már 1957-ben, Ben Shahn festészetével hatott rám, akkor megérted ezt. Az amerikai festészet akkor, 1964-ben tört be a köztudatba, Párizsnak a művészetben betöltött szerepét akkor vette át New York. A biennálén Rauschenberg kapta meg a nagydíjat. Az amerikai művészetnek ez a vonulata hatással volt rám, azonos mentalitással láttuk a világot. De lényeges különbség, hogy az amerikaiak szita-technikával dolgoztak, nem festettek. Én a kollázst, a fotót megfestettem.



- 1968, az első Iparterv-kiállítás. A modern magyar művészet (ma már) klasszikusainak első, együttes megjelenése. A stílust tekintve heterogén a társaság, mégis csoporttá váltak.



Az egész Sinkovits Péter művészettörténésznek köszönhető, ő hozta össze ezt a kiállítást egy építészirodában. Mindenhol ott volt a kultúrpolitika kontrollja, mégis meglett ez a kiállítás. 68-ban a dolgok forrásban voltak. Éppen az tartott minket össze, hogy ki voltunk rekesztve a művészeti életből. Mi voltunk a "kitaszítottak", ahogy Párizsban, száz évvel korábban, a Salon des Réfusés, a Visszautasítottak Szalonja, Courbet, Monet, Cézanne...



- Sok plakátot terveztél. Ennek ellenére elégedetlen voltál a karriereddel?



Továbbra is az vagyok. Persze, plakátok, igen, ebből éltem, de a festészet volt számomra a legfontosabb. Képet nemigen adtam el. Magyarországon 2004-ig bezárólag egyetlen önálló kiállításom volt: 1969-ben, a Kulturkapcsoltok Intézetében, a Dorottya utcában. Bernáth Aurél és Aczél György is meglátogatta, hagytak a teremőrnél egy cédulát pár sorral, itt jártunk. De ez a látogatás sem változtatta meg a hivatalos kultúrpolitika velem szembeni gyanakvását, továbbra is (a három "T": támogatottak-tűrtek-tiltottak, a Kádár-rezsim szabálya) a tűrtek kategóriájába tartoztam.
1972-ben megnyertem az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciára Brüsszelben kiírt nemzetközi plakátpályázatát. Ez volt az Európa-gondolat első vizuális megfogalmazása, Magyarországon bélyeg is lett belőle. De ez sem változtatott a helyzetemen.



- Nehéz prófétának lenni saját hazában. Ezért maradtál kint Németországban?



Itthon, mint festő, kilátástalannak láttam a jövőmet. 1956-ban még nem tudtam elszánni magam. Éreztem, még nem vagyok "kész". 1974-ben meghívott az aacheni Ludwig Múzeum kiállítani. Ugyanebben az évben kaptam meg a DAAD ösztöndíját. Zsebemben az útlevéllel mégsem tudtam elindulni. Nap mint nap pendliztem a Köbölkút utca és a Kmety utca között, egy fekete autó mindig elkísért. Nyugtalanított, mert nem tudtam, miért. Aztán hirtelen abbamaradt a megfigyelés. Rossz érzésekkel hagytam el Magyarországot.



- A környezetváltozás, a friss levegő jót tesz az egészségnek. Gyorsan beilleszkedtél?



Nem volt könnyű a pályámat egy számomra idegen világban folytatni. Nem ismertem a nyelvet, annak ellenére, hogy - gyerekként, Makovecz Imrével együtt - német nyelvű óvodába jártam. (Talán apám nem volt eléggé erőszakos, ő még tudott németül.) Harmincnyolc évesen, kint tanultam meg a nyelvet, a Goethe Intézet tanfolyamán, 1974-ben.



- Tizenkilenc évig tanítottál az esseni Művészeti Főiskolán. Volt követőd a festőnövendékek között?



Szerintem nem szabad úgy tanítani, ahogy azt sokan teszik, - ahogy például Markus Lüpertz mesterről hallottam - hogy a növendéknek követni kell mestere stílusát, és csak később szabad saját útra térni. Én már a kezdet kezdetén lebeszéltem a növendékeimet arról, kogy utánozzanak. Nem akartam követőket - ami nem jelenti azt, hogy ne lennének követőim.



- Többen a régebbi képeidet tartják nagyra, az újabbakat kevésbé szeretik.



Igen, ez így van, Magyarországon. Talán, mert a régieket jobban megértik. Ez azonban fordítva is igaz, a nagyvilágban csak az újabb munkáimat ismerik, a magyarországi működésemet nem.



- 1972-74 között készült alkotásaid közül kiemelkedő a Barrikád (a forradalom emlékműve) című. Ezzel lezárult a dokumentalista, realista ábrázolás korszaka?



A realizmus sosem szűnt meg nálam, a fotó mindig megmarad fontos kifejezési eszközül. Ezt a képet is egy párizsi barrikádról készült fotó alapján festettem. 56 után 68, egész európa megbolydult. A 68-as a prágai szovjet bevonulás és az 1969-es párizsi diákforradalom nem csak nekem, minden kortársamnak fontos időszak volt. Ezzel a képpel nem csak a francia, hanem minden elnyomott forradalomnak emléket állítok.



- Ugyanekkor kezdődött a máig is tartó vonulat, a leírt szöveg megjelenítése, a betű misztikája.



A Nemzeti Galériában látható Rembrant-képemen felidézem a különböző korú önarcképeit, és felírom a kérdést: HOL A FÉNY? Különös keveredése ez a kép valami klasszikusnak és huszadik századinak. Például gumibélyegzős írást használtam a festményen, máig megvan  a stempli. Az 1971-es, Bartók Béla vasúti igazolványa c. képemen is használtam bélyegzővel készült írást. Hogy hol a fény? Erre nincs válasz, csak kérdéseket teszek fel... Ugyanebből az inspirációból eredt a Klee aláírásai című festményem 1976-ból, amelyen Paul Klee különböző életkorszakaiból való aláírásait montíroztam egymás alá. Különböző időket próbáltam ezeken a képeken összekötni.



- A költészet régóta fontos tényezője az életednek, ihletője alkotásaidnak. A legmélyebb kapcsolat Paul Celan-hoz fűz, aki Bukovinában nőtt fel, Párizsban tanult az egyetemen, német az anyanyelve és zsidó a vallása. Celan, túlélve a holokausztot, Párizsban élt, németül írt, végül, 1970-ben, a Szajnába ölte magát. Az identitás-keresésben, a szimbolikus látásmódban sok az azonosság köztetek.



Az emigrációm harminckét éve sokmindent napvilágra hozott, amivel Budapesten nem foglalkoztam. Ilyen volt például az identitás kérdése. Ezzel máig is birkózom. Celan-ban egyfajta szellemi őst tisztelek, már Budapesten idéztem egy koncept-munkámban korszakos művét, a Halálfúgát. 1971-ben itthon, majd 1981-ben, New Yorkban újra rámtört a vers első sora: Schwarze Milch (fekete tej). Erről több képem szól. Az identitás-keresésben nem csak az a kérdés számomra, mi vagyok én, hanem az is, hogy csakugyan adtam-e valamit a huszadik századi művészethez, sikerült-e áttörni bizonyos nacionális határokat.



- A Számok című festménysorozatod rímel Celan egyik verssorára: a számok világítanak. Közvetlen utalás a lágerra, az alkarba tetovált számsorra. Egy szám erősebb jel, mint a kézírás, de személytelen.



Számokat 1960 óta festek, általában egy figurális kép részeként. Csak számokat festeni, figuralitás nélkül, New Yorkban kezdtem el, éppen Celan-ra gondolva. A kézírás személyes, azonban a nyomtatott számok néma sora, neutralitásával, maibb.



- Az Isa pur, grafitti-ihletésű festményed 1982-ben, New Yorkban készült. Egy idegen világban olyan ősi szavakkal szól, melyet csak mi, magyarok értünk, másoknak érthetetlen. Összegzés, emlékezés ez a kép, ragaszkodás a magyarságodhoz?



Pontosan. Sosem tagadtam meg hovatartozásomat. A gyökereinktől nem szabadulhatunk. Az Isa pur nem csak egyetlen kép, hanem sorozat. Spray-vel, festő-módon éltem át a szöveget. Amerikában akkor hágott tetőfokára a grafitti-őrület, a gyerekbandák telespréjolták a házfalakat, a metrókocsikat. Ez inspirált.



- 1998-ban Kossuth-díjas lettél, és visszakaptad a magyar állampolgárságot. Itthon nem hívtak tanítani?



Egyszer, 1979-ben, Somogyi József, aki akkor a Képzőművészeti Főiskola rektora volt. Épp abban az időben kaptam meg a professzori kinevezésemet Essenben. A kettőt együtt nem tudtam volna csinálni. Valami azért lett a dologból, 1984-ben vezethettem a Főiskola nyári, tihanyi művésztelepét. Ott is több kiváló tanítványom volt, akikből azóta ismert művész lett.



- Sok stílusban alkotottál, akár párhuzamosan is.



Semmi nem áll távolabb tőlem, mint egy megtalált stílust egy életen át továbbragozni. Egy valaki máig példa előttem, valamiképp mindig visszanyúlok hozzá: Picasso. Sokan látják az életművemet fragmentáltnak, képeimet egymással össze nem függőnek. Picasso ebben is vigasztal, hiszen ha az ő életművét nézzük - a kék korszakát, a kubizmusát, a klasszikus korszakát, egészen a Guernikáig - az is szétágazik. Harminchárom évvel a halála után az egész mégis szerves egységet alkot. Ösztönösen hasonló a módszerem, állandóan keresem az újat, kísérletezem. Az én ragozásom a különböző műfajokban tűnik ki: kép, szobor, vizuális költemény, film.



- Az Oktogonnál, az egykori Savoy étterem falán van egy nagyméretű falképed.



Csak volt: A város, 1961-ben csináltam. Egy megálmodott világváros főutcáját ábrázolja, hotel, palace, és egyéb feliratokkal. Tizenöt évig megvolt, aztán lefestették. Húsz évvel később restaurálták, egy táblát is tettek mellé, a nevemmel. Aztán változott az igazgató. Felszereltek elé egy fénydobozt, maradt az utcakép, az autók csíkokat húznak, valahol igazodik az én képem szelleméhez... Csak azt nem tudom, miért kellett az én Budapest-képemet éppen egy New York-i utcaképpel eltakarni?



- Nem szimbolikus, hogy egy kép egyszerre van és nincs?



Igen. Ahogy én is, Magyarországon. Itt is vagyok, meg nem is. 1982-ben a Műcsarnok megrendezte a Tisztelet a szülőföldnek című kiállítást, amelyre a külföldön élő magyar művészeket hívták meg - köztük engem is. Az Isa pur képemet állítottam ki. Azóta minden évben hazajárok. Még maradt Budapesten néhány hűséges barátom, gyűjtőimről nem is beszélve, és egypár művészkollégám, akikkel az eltelt harminc év alatt sem szakadt meg a barátság.



- Budapesttől New York-ig sok helyen laktál, dolgoztál. Melyik az a műterem, ahol igazán otthon érzed magad?



Mindenütt. Nem az a kérdés, hogy hány helyen laktam, hanem hogy hány helyen dolgoztam... Nekem ott van az otthonom, ahol éppen dolgozom. Első műtermemet, a Kmety utca 29-ben, (egykor Kernstock Károly lakása volt), Fóth Ernő kollégámmal közösen vettük. 1960-tól 74-ig ott dolgoztam, miközben a Köbölkút utcában laktam. Számomra a "központi műterem" a berlini, és az ábrahámhegyi. (Főiskolai tanárként Berlinből ingáztam Essenbe.) Most, hogy itthon is szeretnék dolgozni, egy Ménesi úti kis lakásba költöztem.



- Ahogy korosodunk, úgy szaporodnak az emlékek, egyre nosztalgikusabbak leszünk. Beszélgetésünk során fel-felbukkantak történetek életedből, olyanok, amiket eddig még sehol nem írtak meg, és most is kimaradnak.



Sokat meséltem neked az életemről, de régi mondás: halottakról vagy jót, vagy semmit. Magyarországi életemnek legtöbb tanúja már nem él. Miért kéne róluk beszélni? Ezeket az emlékeket csak borozgatás közben szokták kiteregetni... Josef Beuys hatvanöt, Andy Warhol ötvenkilenc évesen meghalt. Gondolj bele, én most hetven éves vagyok, csoda, hogy még élek! Egy utolsó "rög" vagyok abból a korból.



- Áprilisban leszel hetven éves. Pusztán csak tudomásul veszed, vagy megünnepled az évfordulót?



Nem vagyok az az ünneplő-fajta ember. Az öregkor átka, hogy az ember szentimentális lesz, és egyszerre csak jelentősége lesz ezeknek a dolgoknak. Potsdamban van egy park, közepén hotel és étterem, a Cecilien Hof. Ez a hely mindig tetszett nekem, furcsa múltja van. 1945-ben ebben az épületben találkozott Churhill, Truman és Sztálin, ott döntötték el Európa jövőjét. Vicces lenne ott ünnepelni. Talán ott, talán Budapesten fogom megülni a hetvenediket... vagy talán mindkét helyen.



(Újbuda, 2006. február)



Vissza az cikkek oldalra